Bár kevésbé ismert tény, de halójelenségeket nem csak az égen láthatunk, hanem bizonyos felszíneken is megjelenhetnek, ez esetben felszíni halóknak nevezzük őket. Fagypont alatti hőmérsékleten megfelelően magas páratartalom mellett a felületeken jégkristályok képződnek, melyek növekedve elég szabályosak maradhatnak ahhoz, hogy fénytörésre alkalmas prizmaként működjenek. Ősz végi és tavasz eleji fagyos éjszakák után a reggeli napfényben észveszejtően csillogó dér-bevonatot közelebbről megnézve láthatjuk, hogy a fűszálakon hasáb alakú oszlopkristályok meredeznek kusza összevisszaságban.
Ez az elrendeződés kedvez a 22°-os haló megjelenésének, viszont sosem fogjuk azt teljes körként látni: csak az alsó, horizont alatti része jelenik meg, mert ott vannak a jelenség létrejöttéhez szükséges kristályok. Különleges esetben, ha ezzel egyidőben az égen megfelelő fátyolfelhőzet van, megjelenhet a karika horizont feletti része is a felhőn, kiegészítve a dér kristályain kialakult ívet. A jelenséget legkönnyebben egy nagy, füves udvaron vagy réten láthatjuk a Nap alatt csillogó ívként, mely velünk jön, ahogy arrébb megyünk (mivel a megtörő fény csak hozzánk képest meghatározott pozíciókból juthat el a szemünkbe, így elmozdulva már teljesen más kristályok által létrehozott jelenséget látunk, mint az előbbi helyzetünkből).
Ha van egy kellően erős fényforrásunk (reflektor a legjobb, de akár egy erősebb fejlámpa vagy a mobilunk lámpája is megteszi), éjszaka megpróbálkozhatunk a 22°-os haló lámpás változatának észlelésével is. Ez abban különbözik a fentebb leírt formától, hogy a Nap párhuzamos sugaraival ellentétben közeli, széttartó sugaras fényforrásnál alakul ki, és ezért a kinézete is más: ha a kb. térdmagasságban elhelyezett lámpától néhány métert elsétálunk, visszanézve és lehajolva egy teljes kört láthatunk csillogni a lámpa előtt a füvön. Azt is észrevehetjük, hogy a szemmagasság változtatásával a jelenség mérete is változik: alacsonyról szemlélve egy széles, nagy kört látunk, ez fentebbről nézve egyre kisebbedik, végül csak egy fényes folt marad helyette, és ha teljesen felegyenesedve nézzük, ez is eltűnik. Ennek oka, hogy a térnek azon pontjai, ahonnan az így megtörő fény a szemünkbe érkezhet, a térben egy két végén kihegyesedő henger mentén helyezkednek el, melyet Minnaert-szivarnak neveznek Marcel Minnaert belga származású holland fizikus és csillagász tiszteletére, aki először írta le a jelenséget.
Ábra
Ennek az elméleti térbeli formának a csúcsai a szemünknél illetve a lámpánál vannak, és esetünkben ott válik láthatóvá, ahol metszi a talaj síkját (ott vannak a fénytörésre alkalmas dér-kristályaink). Ez a metszés egy elnyúlt ellipszist határoz meg a talaj síkjában, amit a perspektíva miatt körnek látunk. A szemmagasság változtatásával a talaj síkja különböző méretű részeket metsz ki ebből a hengerből, az észlelt kör ennek megfelelően nagyobbodik vagy kisebbedik, és akár el is tűnhet metszéspontok hiányában.
Hasonló jelenséget figyelhetünk meg sima felületű havon is. Ilyenkor a egyik lehetőség, hogy a korábban hullott hó felszínén dér képződik, és ezen alakul ki a haló (ez elsősorban északabbra jellemző, ahol rendszeresen vannak erősebb fagyok, de nálunk sem kizárt). Egy másik lehetőség, hogy a levegőből hullanak ki a megfelelő kristályok, ezek ritka esetben lehetnek maguk a hópelyhek, vagy gyémántpor-hullás esetén mikroszkópikus kristályok. A levegőből hulló, jó minőségű jégkristályokat az általuk okozott fényoszlopok vagy egyéb halók buktathatják le, ha ezeket látjuk, érdemes felszíni halót is keresni. Az alábbi fotón látható példa egy kivételes esetnek számító gúlakristályos haló, létrejöttéhez nagyon alacsony (-20°C körüli) hőmérsékletre volt szükség.
Eddig csak az egyszerűbb kör alakú halókról volt szó, ez viszont nem jelenti azt, hogy más halóknak nem lehet felszíni változatuk. Befagyott tócsák jegét alaposan megvizsgálva arra lehetünk figyelmesek, hogy felszínén nagyon apró hatszögű lapkristályok sorakoznak, tökéletesen azonos elrendeződésben.
Ha sikerül kitörni egy nagyobb, ép darabot ebből a jégből (olyan tócsa esetén, ahol levegő van a jég alatt, ezt onnan ismerhetjük fel, hogy ránézésre fehér színű), a jégdarab alsó felén is ugyanezt tapasztaljuk. A felső részre a kinti levegő páratartalma, az alsóra pedig a tócsa elpárolgó nedvessége fagy ki, létrehozva ezeket a kristályokat.
Mivel ezek lapos hatszögek, így a hasonló jelenségeket várhatunk tőlük, mint a légkörben lebegő társaiktól, legalábbis akkor, ha vízszintesen tartjuk a jégdarabot (a légköri lapkristályok is nagyjából vízszintesen rendeződnek, ha nincs túl erős szél). Fontos különbség viszont, hogy míg a lebegő kristályok függőleges tengelyük körül egymástól függetlenül szabadon forognak, a felszínen rögzítetteknek erre nincs lehetőségük, és ez nagyban befolyásolja a megfigyelhető jelenségek természetét. A jégdarabot megfelelő szögben tartva különböző színes és fehér foltok, ívek jelennek meg, melyek a darab mozgatása, forgatása során változtatják a formájukat és helyzetüket. Feltűnnek a légköri jelenségeknél már ismert horizont alatti halóelemek: almelléknapok, 120°-os almelléknapok, a Nap tükröződése (ami gyakorlatilag nem más, mint az alnap), illetve az ezeket összekötő almelléknap-ív.
Ezeken felül egyéb, a légköri halók világában ismeretlen jelenségeket is megfigyelhetünk: ha a jégdarabot a Napnak háttal állva feltartjuk, egy fehér foltot láthatunk, amelyből hat fehér ív indul ki. A fehér szín utal arra, hogy itt nincs fénytörés, az ívek a kristályok hat oldallapján való tükröződés eredményeként jönnek létre. Ha a jégdarabon át nézünk a Nap irányába, még érdekesebb a helyzet: ekkor a Napból induló ívek végén színes, melléknapokhoz hasonló foltok látszanak (ez annak a jele, hogy itt fénytöréssel van dolgunk).
A darabot ebből a pozícióból jobbra vagy balra mozdítva a látott minta torzul, újabb színes és fehér foltok válnak ki a melléknap-szerű foltokból. A darabot különböző pozíciókban nézve és forgatva sok más különös elemet is felfedezhetünk, melyek létrejötte csak ezeken az egyformán rögzített lapkristályokon lehetséges.
Angol név: ground halos