Bolygónk égboltja kék színben tündököl, ám időnként észrevehetjük, hogy fakó, opálos, fehéres árnyalatot ölt. Ez annak köszönhetően következik be, hogy valamilyen finom szemcséjű anyag lebeg a légkörben felettünk, az esetek többségében por, vagy épp füst. Ahhoz, hogy ezek a szemcsék valamilyen érdekes jelenséget okozzanak, nem a felszín közelében kell lenniük, hanem lehetőleg minél magasabban. A por hazánkba dél felől érkezik, valahonnan Észak-Afrikából, ahol a felemelkedő légtömegekkel és a szelekkel több kilométeres magasságba jutnak a finom szemcsék. Ezek azután a délről érkező légáramlatokkal, gyakran ciklonok előoldalán besodródnak Közép-Európa fölé, sőt, időnként jóval északabbra is eljuthatnak. Ez nem valami új keletű dolog, az ilyen poresemények nyomait rendkívül hosszú időre visszamenőleg meg lehet találni jégmintákban, vagy épp üledékekben.
Ha ilyenkor csapadék érkezik vagy keletkezik, a kihulló vízben megfigyelheted a homokot az autók, falevelek felszínén és láthatóan sáros eső hullik. Nagy ritkán a jelenség télen is előfordulhat, ahol a homok elszínezi a fehér havat, innen a mondás: „majd ha piros hó esik.” Ilyen esetek inkább az Alpokban vagy a Dolomitokban jellemzőek, illetve gyakori még Új-Zélandon, ahol az Ausztráliából fújt por színezheti el a havat.
A por aktuális érkezése jól előrejelezhető, hiszen a műholdképeken már napokkal előbb megjelenik, de az Athéni Egyetem külön előrejelző oldalt is üzemeltet e céllal. Onnan veszed észre megérkezett hazánk légterébe, hogy nappal opálos, fehéres színben látszik az ég, kevésbé kontrasztosak az árnyékok és fakón süt a Nap. Napkelte előtt és napnyugta után barnás vagy szürkés sávok lehetnek a horizont közelében, néha egészen átlátszatlanok e sávok, ilyenkor a napkorong se mindig világít át rajtuk.
Az afrikai por bármikor érkezhet, ám márciustól nyár végéig a leggyakoribb, évente legalább tucatnyi alkalommal láthatjuk a jelét az égen.
Ha valahol az északi féltekén jelentős erdőtüzek dúlnak (sajnos ez egyre gyakrabban előfordul), akkor arra is van esély, hogy hazánk fölé sodródik ezek füstje. Az elmúlt években számos esetben élhettünk át ilyen eseményeket, a jelenség hasonló tünetekkel jár, mint a porfellegek érkezése, nüansznyi különbségekkel. Ilyenkor is elhalványulnak a fények, eltompulnak az árnyékok, ám ezek a jelenségek rövidebb ideig tartanak, jellemzően csak néhány órán, esetleg fél napon át. Ennek az az oka, hogy a füst általában keskeny sávokban sodródik a légkörben (műholdképen ez úgy néz ki, mintha egy kis folyó csordogálna a légkörben), egy-egy ilyen sáv pedig hamar tovasodródik hazánk területe fölül.
A füst a porhoz képest „szebb” látványra is képes: egészen felhőszerű, hullámzó sávokként jelenik meg az égen, ebben inkább a vulkáni aeroszolokra hasonlít, mint a porra. Ezeket a sávokat napnyugta és napkete körüli időben láthatjuk legerőteljesebben, de a nappali órákban is észrevehető, sőt, ha erős holdfény van, éjszaka is látjuk. Erdőtüzek legtöbbször nyáron, kora ősszel vannak, így ezt a jelenséget leginkább ebben az időszakban vehetjük észre. Korábban igazi ritkaság volt, ám az utóbbi években legalább évente egy alkalommal előfordul.
Mind a por, mind a füst képes elhalványítani a csillagok fényét, így az ilyen események a csillagászok számára különösen zavaróak.
A por és a füst mellett egy harmadik, kissé ritkábban érkező anyag is hasonló hatást vált ki: a vulkáni hamu. Míg a vulkáni napnyugták kapcsán a kitörésekből a magasba jutó kén-dioxid a főszereplő, addig a hamuval legfeljebb azok foglalkoznak, akiknek törlik miatta a repülőútját. Ez történt 2010-ben, amikor az izlandi Eyjafjallajökull kitörésekor néhány kilométeres magasságba jutott hamu Európa felé vette az irányt.
A hamu április 17-én hazánk fölött is átvonult, a felhőtlen égen a napkelte fakó, szürkés-sárga volt és a napkorong kb. 2 fokos magasságban kezdett csak átlátszani a hamurétegeken.